2021. április 11. - a Magyar Költészet Napja
Emlékműsor a Magyar Költészet Napja, és Pilinszky János születésének 100., halálának 40. évfordulója alkalmából.
1. Tilos csillagon
Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.
Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.
S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.
Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!
Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.
2. Tengerpartra
A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.
3. Impromptu
Össze-vissza csatangolok
hónapok óta szakadatlan,
öldöklő, édes napszurás
kínoz, kápráztat éjjel-nappal.
Honnét e sok-sok látomás?
A víz felől kifordul éppen,
tündökletesen fiatal,
lebeg a hirtelen sötétben,
a part fele csap mosolya.
Tüzet fog messze pár vitorla.
Merőleges déli meleg
zuhog a szétszórt kabinokra.
S a részletek, a kicsiségek!
Egyszál virág a puha szélben,
akár egy néma csecsemő
forgatná ámuló kezében.
A dallamok! Szobák során
ugyanaz a locsogó dallam,
mintha a mezitlábas tenger
bolyongana a falaikban!
De legszebbek a szeretők,
sörényük kisüt a homályba,
szemérmük szép, utolsó sátra.
A szeretők, s az alkonyat,
a házsorok ahogy kihúnynak,
s a házak közt, a homokon,
a roppant tömegű torony.
Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?
4. Mégis nehéz
Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?
Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?
Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?
Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.
Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
5. Van Gogh imája
Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?
Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;
hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.
6. A szerelem sivataga
Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.
Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.
Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.
Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.
És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.
Esztendők múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény.
7. Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
8. Örökkön örökké
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
9. Két szeretőre
Mint alvilági házasok
a forró sodronyon,
hevertek, mint a balfelem,
balom a jobbomon,
s bár oktalan szerelmetek
már annyit sem jelent,
mint illemhely sivár falán
az ábrák és jelek:
a tűrhetetlen megszokás
megannyi változat
és változás között vakon
mégiscsak összetart!
Akár a kettészelt kukac
valahogy mégis egy,
szived szivével esztelen
vesződve hempereg!
Bizony: a büntetés elől
kár is lesz futnotok,
egy óriási csecsemő
állja el utatok,
és hanyatt-homlok menekül
a torkotokon át,
véres csomóban kiszakad,
megszökik a világ.
10. Inferno
Ház. Kutya. Gépkocsi.
Pázsit és fogadások.
De csakugyan szebb attól a mennyország,
hogy a poklokra lecementelt,
gyermeküket, nemüket, fajukat
és mindenüket megtagadó lények
póklábakon egyensulyozva
nyáladzanak senkiért, semmiért?
11. Kihűlt világ
E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.
Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.
Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.
A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.
Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.
12. Agonia Cristiana
Szellőivel, folyóival
oly messze még a virradat!
Felöltöm ingem és ruhám.
Begombolom halálomat.
13. Tanúk nélkül
Kirajzolódom végleg a világból,
mint csupasz falnak állitott fogoly,
külön kezel, kivételes magányban
a tanuk nélkül dolgozó pokol.
Egy porcikám se bízná senki másra,
ha únja már, magam kezére ad,
s én folytatom, hol éppen abbahagyta,
a két kezemmel, úgy és ugyanazt.
Ki itt találna rám e szörnyüségben,
és végignézné, mit is művelek,
nem hinné el tulajdon két szemének,
s egy szót se merne szólni senkinek.
Íly nyomorúság ugyan mire várna?
Mi hátra van, bevégzi egymaga,
hogy holta után is beléremeg,
meg-megrándul a hóhér kosara.
14. A többi kegyelem
A félelem s az álom
volt apám és anyám.
A folyosó meg a
kitáruló vidék.
Így éltem. Hogy halok meg?
Milyen lesz pusztulásom?
A föld elárúl. Magához ölel.
A többi kegyelem.
