Takács Péter kiállítása
Halmai Tamás: Az anyagtalan formanyelve
Takács Péter újabb kiállítása elé
(Komló, Színház és Hangversenyterem, 2020. október 29.)
Tisztelt Közönség,
kedves Barátaim!
Mikor három esztendővel ezelőtt Pécsett nyithattam meg Péter kiállítását, a következőket állítottam művészi törekvéseiről: „ ...realista festészet a Takács Péteré, csak épp nem a »valósághoz«, hanem a lényegek valóságához hű. Ebből fakadnak korai pályaszakaszainak impresszionisztikus mozdulatai éppúgy, mint legfrissebb alkotói korszakának absztraháló igyekezete. Ez utóbbi festmények a »folyatott« technika révén, a tojástempera jóvoltából az elevenség és az esetlegesség kettős esztétikájával érik el, hogy bennük ne holttá rögzített témákra, de élővé igézett világra, világosságra ismerhessünk."
Jelen tárlat ez utóbbi ambíció kiteljesedését összegzi.
A nonfiguratív ábrázolásmód diadala, hogy képes az ábrázolhatatlant, a nem láthatót, a látványon és látomáson túlit a képfelület síkjára komponálni. Alkalmasint azért, mert ez a művészi gesztusrend nem ábrázol, hanem teremt. Világot, mert világosságot.
De a fényt Takács Péter művein is a sötétség tónusai jelentik be. A piros árnyalataival kékes derengések értenek szót, a homályló részletek hitelét pontos kontúrok biztosítják, az emberi jelenlétet az emberen túli létezés jelene sugarazza át.
Ugyancsak három év előtti megnyitóbeszédemben fogalmaztam meg a következőket:
„Takács Péter művei nemcsak ábrázolják: gondolkodnak is a fényről. A terek világát, a világosság termeit járják be kontemplatív figyelemmel. Ez magyarázhatja, hogy hovatovább az alkotói szándéktól s a tematikus irányoktól is függetlenül rendre metafizikus távlatok nyílnak a vásznon, kiegészülve a szociális érzékenység, a szemérmes humánum, a szépre tekintő szív többletével. [...] A természeti tájak szelíd misztériuma; a belső terek végtelen perspektívájú ragyogása; a portrék és önarcképek reflexív-önreflexív antropológiája; s a nonfiguratív kísérletező kedv alkalmai: külön utakon járó, de egy irányba tartó alakzatok ezek; egységükért s teljességükért a szakmai alázat elmélyült, lankadatlan komolysága szavatol."
Ez az alázat mélyült el s komolyodott tovább a festő legújabb alkotói korszakában — örök kontrasztok és még örökebb harmóniák vonzásában.
A kontraszt zenei kifejezés is, de mindennapi eszméletünk előtt sem ismeretlen. Amint a harmónia terminusában is művészeti mondandó és köznyelvi jelentés egyszerre lappang. Ha jelen festményeket föliratozzuk e fogalompárral, még tovább jutunk: nem a szavak etimológiája, hanem az intuíciós gondolkodás bűvölete csábít ráción túli tartományokba. Oda, ahol lépcsők, napraforgók, vízparti párák és erdei színhatások között végre önmagává mosódhat identitásunk; ahol felhők régiójából földi esélyeink lépnek elő; ahol, ha Didót említi vagy az alvilágra utal egy-egy cím, olyan mitológiába nyerünk bebocsátást, mely nem hiedelmes korok üzenetét hozza, hanem rólunk visz hírt túlpartok felé.
Gondolkodni hívnak, beszélgetni kívánnak velünk Takács Péter munkái. Meditációs figyelmünkre tartanak igényt; sejtető-sugalmazó esztétikai állaguk abban nyújt segítséget, hogy a csöndes belefeledkezés egy még csöndesebb magunkra találás alkalma lehessen.
Csak látszólagos, hogy címek, témák, motívumok hálózatából elsősorban látvány bontakozik ki — valójában látásunkat bontja ki, érzékelésünket szabadítja fől, gondolkodásunkat avatja tudatossággá a képről képre újraszülető művészet, a színről színre bemutatkozó teljesség. Hiszen kontrasztokból épül föl minden harmónia, de az egységbe rendeződő ellentétek azon a magasabb szinten — avagy abban a belső, lelki-szellemi dimenzióban — már nem ismernek kontrasztot. (A harmóniának a diszharmónia nem ellentéte, hanem visszfénye.)
Transzcendens távlatok nyílnak itt, de nem felekezeti dogmák útmutatása szerint: inkább a természetmisztika hagyományait követve és a művészet mint misztérium szellemében. Olyan metafizika tárja fől magát e festményeken, mely nem mennyországot ígér, hanem egymás fontosságára int: máshogy tekintünk társak arcába, miután pillantásunkat végighordoztuk a kiállított alkotásokon.
A forma a fény kudarca a térben, írtam egyszer. Takács Péter itt látható képei az anyagtalan formanyelvét beszélik, emiatt nem kudarcra szövetkeznek, hanem üdvünket szolgálják.
Azért szépek, mert értünk.
(Köszönöm a figyelmet, a kiállítást megnyitom.)
Elhangzott a kiállítás megynitúja alkalmából. A szerző betegsége miatt felolvasta Vizsy Orsolya.
