A színházlátogatás minden alkalommal hozzáad valamit az érzelmeim sokrétűségéhez, amiért nagyon hálás vagyok, és boldogsággal tölt el, amikor elhagyom a nézőteret. A Kislányom, Anne Frank előadás, amit a Budapest Táncszínház mutatott a Komlói Színház- és Hangversenyteremben azonban teljesen más oldalát mutatta be a színháznak. Ékes bizonyítéka annak, hogy párbeszédek nélkül is lehet egy történet olyan erős, hogy beszippantsa a közönséget.
A történet Anne Frank (Sághy Alexandra) naplóbejegyzéseiből áll össze, melyeket apja, Otto Frank (Gálffi László) először olvas el, illetve narrál a közönségnek. Nyolc rejtőzködő életéről hallani a II. világháború kezdetén önmagában szívet szorongató számomra, de ha olyan illusztrációt kapunk hozzá, amit táncosok hoztak itt színpadra, képes felülírni ezt. A gyomrom összerándult már a második percben, ahogy az apa kinyitotta a naplót, elkezdett felolvasni és a díszlet egyszerre volt élő a múltban és a jelenben. A félhomályban kerékpárokon tekerő, szaladó gyerekek látványa megadta az alaphangulatot, miközben az hangzik, a zsidóknak mit tilos hibátlanul. a szinte napi rendszerességgel vezetett naplónak köszönhetően lett egyre emberközelibb számomra a darab, emellett kezdtem egyre erősebben érezni azt, hogy szereplőjévé válok a történetnek, és a lelkem nehezen tudta kezelni azt a rengeteg érzelmet, ami megmozdult.
Tudtam aggódni, félteni őket, büszkének lenni rájuk és pillanatokra érezni azt, amit ők érezhettek, a zsákok közt meghúzódva, nem tudva, mit hoz a holnap. Mindez annak volt köszönhető, hogy a koreográfia olyan érzelemdús volt, minden rezdülés akkora súllyal bírt, mint a leghitelesebb dokumentumfilm.
Mikor az apa az utolsó részletet olvasta fel a naplóból, a vágyott dolgokról, szabadságról álmodozva, akkor merült fel bennem a kérdés, hogy mennyi, mi is az élet valódi értelme. Miért tesszük, amit teszünk és meddig tehetjük azt?
Az előadás legkatartikusabb pontja számomra az volt, mikor az apa az utolsó mondatát nem fejezte be, ottmaradtak a gondolatok lezáratlanul, kimondatlanul. Az álmok, vágyak, hiányérzet és bánat mind benne voltak abban a csonka mondatban. Azon a ponton úgy éreztem, tényleg ennyi az egész lét. Akkor ér véget és úgy, ahogy nem számítunk rá és nem kerül oda a pont. Azonban nem is ez a fontos, hanem az, hogy az addig írt történet nyomot hagyjon.